„Akinek van füle, hallja, mit mond a Lélek a gyülekezeteknek. A győzedelmesnek enni adok az élet fájáról, amely az Isten paradicsomának közepette van.” (Jel 2,7)
„Az Éden még sokáig itt volt a Földön, miután az embert száműzték e csodálatos kertből (1Móz 4,16). Az elbukott emberiség még hosszú ideig láthatta ártatlansága otthonát, amelynek bejáratát angyalok vigyázták. A Paradicsom kérubok őrizte kapujánál Isten dicsősége nyilatkozott meg. Ide járultak Ádám és fi ai Isten imádására, itt újították meg engedelmességi fogadalmukat a törvény iránt, amelynek megszegése miatt el kellett hagyniuk Édent.
Amikor az istentelenség áradata végigsöpört a Földön, s az emberek gonoszsága a világ vízözön általi pusztulását okozta, akkor a kéz, amely plántálta, visszavette a földről Édent. De a végső helyreállítás idején, amikor Isten »új eget és új földet« (Jel 21,1) teremt, ismét helyére kerül, dicsőségesebben és ékesebben, mint kezdetben volt.
Akkor azok, akik megtartották Isten törvényeit, örvendezhetnek a halhatatlanságnak az élet fája alatt, és a bűntelen világok lakói végtelen korszakokon át szemlélik majd e pompás kert példáján Isten teremtésének tökéletes művét, amelyet a bűn átka nem érintett – láthatják, mi lett volna az egész földből, ha az ember megvalósította volna a Teremtő dicsőséges tervét.” (Pátriárkák és próféták, 62. o., magyar kiadás: 38. o.)
„Ádám elragadtatással tekint a fákra, amelyekben egykor gyönyörködött. Ártatlansága és boldogsága idején ő szedte le róluk a gyümölcsöt. Látja a szőlőt, amelyet ő ápolt, a virágokat, amelyeket egykor oly szívesen gondozott. Megérti, hogy valóság az, amit lát: ez a kert valóban a helyreállított Éden, amely pompásabb, mint amikor elveszítette. (…)
A rég elvesztett Édenbe, az élet fájához visszavitt üdvözültek növekedni fognak, mígnem elérik kezdetben kapott méltóságteljes magasságukat. A bűn átkának utolsó maradványa is eltűnik, és Krisztus hű gyermekei az Úrnak, a mi Istenünknek ékességét viselik, s testben, lélekben, értelemben Uruk szépségét fogják tükrözni. Ó, sokat emlegetett, régóta remélt, türelmetlenül várt, de igazán soha meg nem értett, csodálatos üdvösség!” (A nagy küzdelem, 648., 645. o., Korszakok nyomában, 576., 573. o.)
