„És mondta Mózes az Úrnak: Kérlek, Uram, nem vagyok én ékesen szóló… Az Úr pedig mondta neki: Ki adott szájat az embernek? Avagy ki tesz némává vagy süketté, vagy látóvá, vagy vakká? Nemde én, az Úr? Most hát eredj el, és én leszek majd a te száddal. Megtanítalak téged arra, amit beszélned kell.” (II. Móz. 4:10–12)
„Az isteni parancs pillanatában Mózesnek nem volt önbizalma. Úgy érezte, lassú beszédű és félénk. Erőt vett rajta a tehetetlenség érzése, amikor arra gondolt, hogy neki kell Isten követévé lennie Izráel számára. De miután elfogadta a megbízatást, teljes szívvel belevetette magát a munkába, az Úrban bízva. Küldetésének nagysága megmozgatta értelmi képességeinek legjobb erőit. Isten pedig megáldotta készséges engedelmességét. Ékesszólóvá, reményteljessé és öntudatossá tette őt, alkalmassá a legnagyobb szolgálatra, amelyet Isten valaha is emberre bízott.
Tanulság ez számunkra, hogy mit tehet Isten azok jellemének a megerősítéséért, akik teljes mértékben bíznak benne, és maradéktalanul alárendelik magukat az ő tanácsainak. Ha elfogadjuk az Isten által ránk mért felelősséget, és teljes szívvel eleget teszünk kívánságainak, akkor elnyerjük a szükséges erőt. Ha Mózes csak a maga erejére és bölcsességére támaszkodott volna, és mohón fogadja a megbízatást, ezzel csak az alkalmatlanságát bizonyította volna. Ha az ember érzi saját gyengeségét, bizonyítja, hogy tudatában van a reá bízott munka nagyságának. Ezért Istenhez fordul tanácsért és erőért.” (Pátriárkák és próféták, Mózes c. fejezetből)
