„Mária kint állt a sírnál sírva. Amíg siránkozott, behajolt a sírba. Két angyalt látott fehér ruhában ülni ott, ahol Jézus teste feküdt, az egyiket fejtől, a másikat lábtól. És mondták azok néki: Asszony, mit sírsz? Felelt nékik: Mert elvitték az én Uramat, és nem tudom, hova tették őt. Amikor ezeket mondta, hátra fordult és ímé Jézust látta ott állni, de nem tudta, hogy ő az.” (Jn. 20:11–14)
„Mária ott állt a kertben. Vigasztalanul és keservesen sírt, pedig az Üdvözítő a háta mögött állt. Úgy tele voltak a szemei könnyel, hogy nem ismerte fel Urát. A tanítványok szíve is úgy fájt, hogy nem tudták elhinni a boldogító üzenetet Mesterük feltámadásáról. Milyen sok keresztény tesz így ma is, mint egykor a tanítványok! Hányan sírnak Máriával együtt: »Elvitték az én Uramat… és nem tudjuk, hová tették őt!« Sokaknak mondhatná Jézus: »Mit sírsz? Kit keresel?« Hányszor áll ott az elcsüggedt lelkek mögött, de nem veszik észre.
Bárcsak meglátnák őt a könnyes szemek és fi gyelnének szavaira az emberi fülek: »Menjetek gyorsan, mondjátok meg az ő tanítványainak, hogy feltámadt a halálból«. Ne tekintsetek a sírra, amelyet nehéz kővel zártak le! Ne bánkódjatok, »mint a többiek, akiknek nincsen reménységük« (I. Thessz. 4:13). Jézus él! És élni fognak mindazok is, akikben az ő lelke van és követik őt. Ujjongó szívvel hangozzék a dicsének: Krisztus él! Él, hogy a mi szószólónk legyen. Ragadd meg ezt a reménységet és megtart téged! Legyen ez lelked biztos, örök horgonya! Higgy és meglátod Isten dicsőségét!” (Jézus élete, „Asszony, mit sírsz?” c. fejezetből)
