„Tudom, hogy az én Megváltóm él, és az utolsó napon az én porom felett megáll, s ha ez a bőröm lefoszlik is, testemben látom meg Istent.” (Jób könyve 19,25–26)
Mindannyiunk életében előfordulnak keserű csalódások, olykor csüggesztő körülmények közé kerülünk és szomorúság a részünk, s nehéz elhinni, hogy Isten még mindig szerető jótevője földi gyermekeinek. Jönnek napok, amikor súlyos gondok zaklatják fel lelkünket, annyira, hogy legszívesebben meghalnánk. Ilyenkor sokan elveszítik bizalmukat Istenben, nem ragaszkodnak hozzá, s így a kételyek rabszolgaságába és a hitetlenség fogságába kerülnek. Ha ilyenkor lelki látásunkkal fel tudnánk ismerni Isten gondviselésének célját, akkor látnánk, hogyan igyekeznek az angyalok megmenteni bennünket önmagunktól, hogy lábunkat az ingoványos talajról szilárd alapokra helyezzék – akkor új élet fakadna lelkünkben.
A hűséges Jób így fakadt ki szenvedése sötét napján:
„Inkább választja lelkem (…) a halált, mint e csontvázat. Utálom! Nem akarok örökké élni. Távozz el tőlem, mert nyomorúság az életem!” (Jób 7,15–16)
Habár Jób belefáradt az életbe, még nem kellett meghalnia. Eléje tárultak a jövő lehetőségei, és a reménység üzenetét kapta:
„Akkor erős leszel, és nem félsz, mert elfelejted nyomorúságodat, s úgy emlékezel róla, mint a lefutott vizekről.” (Jób 11,15–16)
Jób a csüggedés és kétségbeesés mélységéből felemelkedett a Teremtő kegyelmébe és megmentő erejébe vetett feltétlen bizalom magaslatára (Jób 13,16). (Próféták és királyok, 162–164. o.)
