„Nagyok az Úr cselekedetei, kívánatosak mindazoknak, akik gyönyörködnek azokban. (…) Emlékezetet szerzett az Ő csodálatos dolgainak.” (111. zsoltár 2–4)
Isten, aki az Édent, ősszüleink otthonát oly rendkívül szépnek alkotta, a mi örömünkre adta a nemes fákat, a szép virágokat, és mindazt, ami gyönyörűséges a természetben. (Review and Herald, 1871. július 21.)
Bármerre fordulunk, láthatjuk az eredeti szépség nyomait, hallhatjuk Isten hangját, és csodálhatjuk kezei munkáját.
A természet sok ezer hangon zengi Isten dicséretét. A földön, a levegőben és az égben az Ő dicsőségét szemlélhetjük a csodálatos színekben és színárnyalatokban. A hegyek és dombok az Ő dicsőségéről beszélnek. Amikor a fák zöld zászlóikat lengetik a napfényben, Teremtőjükre hívják fel figyelmünket. A virágok, amelyek szépségükkel felékesítik a földet, Édenről suttognak nekünk, és vágyat ébresztenek bennünk eredeti otthonunk hervadhatatlan szépsége után. A zöld fűszőnyeg, amely beborítja a földet, arról beszél nekünk, hogy Isten gondoskodik legkisebb teremtményeiről is. A tenger barlangjai és a föld mélységei az Ő kincseit őrzik. Ő, aki a gyöngyöket a tengerbe helyezte, az ametisztet és a krizolitot a sziklák közé, szereti a szépet. Az égen felkelő nap világosságot áraszt mindarra, amit Isten alkotott. Mindaz a fényesség és szépség, amely megvilágítja az egeket és széppé teszi a földet, Istenről beszél.
Miközben gyönyörködünk Isten ajándékaiban, ne feledkezzünk el az Adományozóról! Teremtett műveit szemlélve ismerjük fel Istenünk jóságát és szeretetét! Mindaz, ami Földünkön szép, emlékeztessen bennünket a mennyei otthonunkban ránk váró kristálytiszta folyókra, zöld mezőkre, a csodálatos szépségű fákra és a ragyogó, szent városra, a fehér ruhás énekesekre, a szépségnek azon világára, amelyet egyetlen földi művész sem tud lefesteni, és halandó nyelv nem tud kifejezni. (The Gospel Herald, 1882. augusztus)
