„Áldott legyen az Úr! Napról napra gondoskodik rólunk szabadító Istenünk!” (Zsolt 68:20)
A zsidó szertartásrendben a gyermek születésekor felajánlást kellett tenni Istennek, saját rendelése szerint. Manapság a szülők különleges erőfeszítéseket tesznek, hogy megajándékozzák gyermekeiket születésnapjukon; olyan alkalommá teszik e napot, melyen hódolnak gyermeküknek, mintha az emberi lényeknek hódolat járna…Az életért, az egészségért, az élelemért és a ruházatért, valamint nem kisebb adományért, mint az örök élet reményéért, adósai vagyunk minden irgalom Adományozójának; Isten méltó arra, hogy felismerjük ajándékait, és hálaáldozattal adózzunk legnagyobb jótevőnknek. Az ilyen ajándékokat ismerik el a mennyben.
Ha a keresztény szülők hozzászoktatták volna gyermekeiket, hogy hálaadományokat ajándékozzanak Istennek ez üdvösség nagy ajándéka elismeréséül, mennyivel másabb lenne a fiatalok jelleme! Gondolataik önmagukról az áldott Megváltóra terelődnének. Meg kellett volna tanítani nekik, hogy Jézus szereti őket, hogy Ő minden áldás forrása, és hogy Ő a boldogságuk és örök életük reménye.
Ha gyermekeink ezt a fajta nevelést kapták volna, akkor ma sokkal kevesebb önzést, sokkal kevesebb irigységet és féltékenységet látnánk; a fiatalemberek férfiasak, a fiatalasszonyok pedig nőiesek lennének. A fiatalok erkölcsi erőben nőnének fel, tiszta elvekkel, kiegyensúlyozott gondolatokkal és szeretetteljes jellemmel, mert a Példakép mindenkor előttük lenne; megérintené őket annak fontossága, hogy kövessék Jézus, a Példakép kiválóságát…Isten azt akarja, hogy fiatalok és idősek őrá tekintsenek, hogy szívükben lakozhasson; akkor egy új élet serkenti fel egész lényüket. Az isteni Vigasztaló velük lesz, hogy megerősítse őket gyengeségükben és vezetőjük legyen megpróbáltatásaikban…Ez az élet ösvényét simává teszi számukra. (The Review and Herald, December 9, 1890.)
