„A borsajtót egyedül tapostam, a népek közül senki sem volt velem.” (Ézs 63:3)
Micsoda támaszt talált volna földi rokonaiban Jézus, ha hisznek Őbenne mint mennyei küldöttben, és együttműködnek Vele Isten munkájának végzésében! Hitetlenségük árnyékot vetett Jézus földi életére. Ez is része volt annak a keserűségnek, amelyet a bánat poharából kiürített értünk. … Szűklátókörűség jellemezte őlet, ezért nem tudták felmérni Jézus küldetésének jelentőségét, feladatának súlyát, így aztán nem is éreztek együtt vele megpróbáltatásaiban. Nyers, barátságtalan szavaik megmutatták, hogy nem értékelték igazán a jellemét, és nem érzékelték, hogy az isteni egyesült az emberivel. Gyakran látták Őt mélyen elszomorodva; ám vigasztalás helyett lelkületük és szavaik csak még inkább megsebezték szívét. …
Mindez tövisessé tette Krisztus útját. Nagyon fájt neki, hogy félreértették a saját otthonában, s vigasztalást jelentett számára, ha olyan helyre mehetett, ahol ezt nem tapasztalta. … Sokszor csak az egyedüllétben találhatott enyhülést, amikor mennyei Atyjával bensőséges beszélgetést folytatott.
Akik arra hívattak el, hogy Krisztusért szenvedjenek, akiket meg nem értés és bizalmatlanság vesz körül a saját otthonukban is, vigaszra lelhetnek, ha arra gondolnak, hogy Jézus ugyanezt viselte el. Ő könyörületre indul irántuk. Hívja és inti őket, hogy találjanak társra Őbenne, s lelkük megnyugszik ott, ahol Ő is békére talált: az Atyával való közösségben. Mindazok, akik elfogadják Jézust személyes Üdvözítőjüknek, nem maradnak árván, nem kell egyedül viselniük az élet megpróbáltatásait. A mennyei család befogadja őket, és Istent Atyjuknak nevezhetik. Ők az Atya „kicsinyei”, akik drágák Isten szívének, s a leggyengédebb és legmaradandóbb kötelékkel kapcsolódnak Őhozzá. Különleges gondoskodása és gyengédsége annyival múlja felül azt, ahogyan az apák és anyák éreznek gyámoltalan gyermekeik iránt, amennyivel az isteni fölötte áll az emberinek. (The Desire of Ages, 325-327.)
