„Amikor szidták, nem viszonozta a szidalmat, amikor szenvedett, nem fenyegetőzött, hanem ráhagyta az igazságosan ítélőre.” (1Pt 2:23)
Milyen gyakran érezzük, hogy igazságtalanul bánnak velünk, hogy valótlan dolgokat állítanak rólunk és hogy hamis megvilágításba helyeznek minket mások előtt! Amikor ilyen próba ér minket, komolyan és szigorúan kell őrködnünk éréseink és szavaink felett. Magunkévá kell tennünk Krisztus szeretetét, hogy ne dédelgessünk kérlelhetetlen, engesztelhetetlen lelkületet magunkban. Ne gondoljuk, hogy amíg a minket bántó személy meg nem vallja az elkövetett rosszat, addig jogunkban áll visszatartanunk tőle a megbocsátást. Nem helyes, ha felhalmozzuk sérelmeinket és szívünkben tartjuk őket mindaddig, amíg a vétkes meg nem alázza szívét és bűnbánó vallomást nem tesz…Bármily fájó is a nekünk okozott seb, nem szabad sérelmeinket dédelgetnünk és önmagunk felett szánakoznunk, hanem ahogyan reméljük, hogy Isten megbocsátja ellene elkövetett vétkeinket, úgy bocsássunk meg mi is az ellenünk vétkezőknek…Amikor gyaláznak minket, nagyon erős a kísértés, hogy visszaadjuk a gyalázatot; de ha ezt tesszük, megmutatjuk, hogy éppoly rosszak vagyunk, mint a minket gyalázók. Amikor kísértést érzünk erre, kérjük egy néma fohásszal Isten kegyelmét, és fékezzünk meg nyelvünket…
Jézus példát adott nekünk, hogy követhessük lábnyomát, együttérzést, szeretetet és jóakaratot tanúsított mindenki iránt. Ápoljuk a kedves, türelmes lelkületet és a gyengéd, szánakozó szeretetet mindazok iránt, akik megkísértetvén súlyosan vétkeztek ellenünk. Ha lehetséges, gyógyítsuk be ezeket a sebeket és zárjuk be a kísértés ajtaját azzal, hogy eltávolítunk minden korlátot, melyet a vétkes önmaga és közénk állított fel…Az Úr örömmel árasztja áldásait azokra, akik tisztelik őt, akik megbecsülik irgalmát és bemutatják, hogy a tőle áradó szeretettől vezérelve ugyanazt a kegyes lelkületet tanúsítják a körülöttük élők iránt. (The Youth’s Instructor, June 1, 1893.)
