„Nem abban van a szeretet, hogy mi szerettük Istent, hanem hogy ő szeretett minket, és elküldte az ő Fiát engesztelő áldozatul a mi bűneinkért.” (1Jn 4:10)
A megváltásban Isten megmutatta szeretetét az áldozatban, melynek szélessége, mélysége és magassága megmérhetetlen. „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta…”
Amikor Ádám bűne reménytelen nyomorúságba taszította az emberiséget, Isten elválaszthatta volna magát az elesett teremtményektől. Úgy bánhatott volna velük, ahogy a bűnösökkel bánnak. Megparancsolhatta volna a mennyei angyaloknak, hogy töltsék ki a világra haragja poharát. Eltörölhette volna a világegyetemből ezt a sötét foltot. De Ő nem ezt tette. Ahelyett, hogy száműzte volna őket színe elől, még közelebb jött az elesett emberiséghez. Odaadta Fiát, hogy csontunkból való csont és testünkből való test legyen. „Az Ige testté lett és köztünk lakozott…telve kegyelemmel és igazsággal.” Krisztus a velük való kapcsolat által közelebb hozta az embereket Istenhez. Isteni természetét az emberség ruhájába öltöztette, és bemutatta a menny, a világegyetem és az el nem bukott világok előtt, hogy mennyire szereti Isten az emberek gyermekeit.
Isten embereknek adott ajándéka minden képzeletet felülmúl. Semmit sem tartott vissza. Isten nem engedte meg, hogy azt lehessen mondani: többet is tehetett volna vagy nagyobb szeretetet is tanúsíthatott volna az emberek iránt. Krisztusban az egész mennyet odaajándékozta.
A Legfelségesebb, aki az Atyával volt a világ kezdete előtt, megalázta magát, hogy felemelhesse az emberiséget. A prófécia félrevonja a fátylat, hogy szemlélhessük a Legfelségesebbet a mennyei trónon, aki emberi formában eljött világunkba, hogy értünk szenvedjen, megsebesíttessen és megtöressen a mi vétkeinkért. (Manuscript 21, 1900.)
Így mutatta meg Isten az ember iránti szeretetét. Krisztusban az egész mennyet odaadta, hogy Isten erkölcsi képmása helyreállíttasson az emberben…Kegyelmének teljességét biztosította számunkra. (The General Conference Bulletin, October 1, 1899.)
