„Van olyan, aki bőven adakozik, és annál inkább gazdagodik, és aki megtartóztatja járandóságát, de ugyan szűkölködik. A mással jóltevő ember megkövéredik, és aki mást felüdít, maga is felüdül.” (Példabeszédek könyve 11,24–25)
Isten megáld bennünket javakkal, hogy adhassunk, segíthessük az Ő műve építését. Napfényt és esőt ad nekünk, virágba borítja a növényzetet. Egészséget és képességet kapunk tőle a javak megszerzésére. Minden áldás Teremtőnk adakozó kezéből származik. Viszonzásul azt szeretné, hogy hálánk jeléül juttassuk vissza neki e javak egy részét: tized és hálaáldozat, önkéntes adomány és egyéb adakozás formájában. Ha az anyagi javak az isteni terv szerint gyűlnének a pénztárban, akkor bőségesen elég volna Isten művének előrevitelére.
Azonban az emberek szívét megkeményítette az önzés, azért Ananiáshoz és Safirához hasonlóan kísértésbe esnek: az összeg egy részét visszatartják, miközben azt színlelik, hogy teljesítik Isten kéréseit. Sokan tékozlóan költekeznek saját vágyaik kielégítésére. Férfiak és nők csak az élvezeteiknek hódolnak és a kívánságaiknak élnek, miközben kelletlenül hoznak szerény áldozatot Istennek. Elfelejtik, hogy Isten egy napon számon kéri majd, hogyan használták fel a tőle kapott javakat. (Az apostolok története, 75. o.)
A folyamatos, önmegtagadó jótétemény Isten gyógyszere az önzés és kapzsiság rákbetegségként terjedő bűne ellen. Isten elrendelte a rendszeres adakozást művének fenntartására, a szenvedők és nélkülözők támogatására. Elrendelte, hogy az adakozás szokásunkká váljék, ellensúlyozva a kapzsiság veszélyes és csalfa bűnét. Az állandó adakozás halálra éhezteti a kapzsiságot. Isten megkívánja a jótékonyság folyamatos gyakorlását, hogy a jó cselekedetek szokása megtörje az ellenkező irányú szokásaink hatalmát. (Bizonyságtételek, III. köt., 548. o.)
