„Az Úr kegyelmessége az, hogy még nincsen végünk, mivel nem fogyatkozik el az Ő irgalmassága! Minden reggel meg-megújul, nagy a te hűséged!” (Jeremiás siralmai 3,22–23)
A hűséges próféta naponként nyert erőt a kitartásra. Hittel jelentette ki: „De az Úr velem van, mint hatalmas hős, azért elesnek kergetőim, és nem bírnak velem, igen megszégyenülnek, mert nem okosan cselekszenek, örökkévaló gyalázat lesz rajtuk és felejthetetlen… Énekeljetek az Úrnak, dicsérjétek az Urat, mert a szegények lelkét megszabadítja a gonoszok kezéből!” (Jeremiás próféta könyve 20,11–13) Jeremiás ifjúkori és későbbi tapasztalatai megtanították őt arra, hogy „az embernek nincs hatalmában az útja, és egyetlen járókelő sem irányíthatja a maga lépteit”, s megtanult így imádkozni: „Fenyíts meg engem, Uram, de mértékkel, ne haragodban, hogy szét ne morzsolj engem!” (Jeremiás próféta könyve 10,23–24)
Amikor nélkülözött és bánkódott, s nyomorúsága arra késztette, hogy így szóljon: „Elveszett az én erőm és az én reménységem az Úrban” (Jeremiás siralmai 3,18), akkor felidézte az élete során tapasztalt isteni gondviselést, és diadalmasan kiáltott fel: „Az Úr kegyelmessége, hogy még nincsen végünk…” (Próféták és királyok, 420–421. o.)
A keresztények között is sokan vannak, akik túl sokat időznek az élet sötét oldalánál, holott örvendezhetnének a napfényben. Bánkódnak, amikor örülniük kellene, nehézségeikről beszélnek, amikor hálát adhatnának az elnyert áldásokért. A kellemetlenségekre tekintenek, számon tartják a csalódásokat, és sóhajtoznak a gondjaik miatt – s ennek következtében szívük megnehezedik és megszomorodik. Arra volna szükségük, hogy megemlékezzenek a kapott áldásokról, amelyek feledtetnék bosszúságaikat. Ha minden nap szívükbe rejtenék a kedvesség drága emlékeit, sok alkalmat találnának, hogy hálát és dicséretet mondjanak minden jó ajándék Adományozójának. (The Signs of the Times, 1885. február 12.)
