„Legyen gondod önmagadra és a tanításra, maradj meg ezek mellett, mert ha így cselekszel, megmented magadat is, hallgatóidat is.” (Timótheushoz írt I. levél 4,16)
Olvastam egy emberről, aki egy téli napon nagy hófúvásban próbált haladni a célja felé. A dermesztő hidegben már majdnem megfagyott, ereje egyre fogyott. Már-már feladta az életért vívott küzdelmet, amikor meghallotta útitársa nyöszörgését, aki már nem bírt továbbmenni. Részvéttel fordul felé, és elhatározta, hogy megmenti. Addig dörzsölte a szerencsétlen ember végtagjait, amíg nagy erőfeszítéssel lábra állította. Mivel szenvedő társa már nem tudott magától állva maradni, karjában vitte a hófúváson át, amelyről azt gondolta, hogy még egyedül sem tud keresztüljutni rajta.
Amikor végül biztos helyre vitte útitársát, megértette, hogy felebarátját megmentve saját magát is megmentette. Egy másik ember érdekében tett komoly erőfeszítései meggyorsították vérkeringését a saját ereiben is, egészséges meleget küldve végtagjaiba.
A fiatal hívők előtt mindig hangsúlyoznunk kell – szavainkkal és példánkkal –, hogy másokat segítve magunk is segítséget kapunk, s ily módon a legjobb eredményeket érhetjük el, és csodálatos tapasztalatokat szerezhetünk. A kétségbeesettek, akik azt gondolják, hogy az örök élethez vezető út küzdelmes és nehéz, induljanak el, s dolgozzanak másokért! Az ilyen erőfeszítések – ha isteni világosságért imádkozunk – saját szívünket is megelevenítik az isteni kegyelem életre keltő befolyása által, s így szeretetünk is nagyobb lánggal ég majd. Egész keresztényi életünk valóságosabb és komolyabb lesz, s imádkozó lelkület hatja át. A szombati istentiszteleteken elmondott bizonyságtételeink telve lesznek mennyei erővel. Örömmel mondjuk el értékes tapasztalatainkat, amelyeket a másokért végzett munka során nyertünk. (Review and Herald, 1902. május 13.)
