„Naámán, a szíriai király seregének fővezére ura előtt igen nagy férfiú és nagyrabecsült volt. Egyszer portyázó csapatok mentek Szíriából, és Izráel országából egy kis leányt ejtettek foglyul, aki Naámán feleségének szolgált. És ezt mondta az ő asszonyának: Vajha az én uram találkozna azzal a prófétával, aki Samáriában van, kétségkívül meggyógyítaná őt a bélpoklosságából.” (Királyok II. könyve 5,1–3)
Egy otthonától távol került kis rabszolgaleány Isten tanúja volt, és tudtán kívül hajtotta végre azt a feladatot, amelyre Isten Izráel népét választotta. A pogány otthonban szolgálva részvét ébredt benne gazdája iránt. Visszaemlékezett Elizeus próféta rendkívüli gyógyításaira, s így szólt gazdaasszonyához: „Bárcsak az én uram találkozna azzal a prófétával, aki Samáriában van, kétségkívül meggyógyítaná őt a bélpoklosságából.” Tudta, hogy Isten ereje van Elizeussal, és az Úr ereje által Naámán meggyógyulhat.
A fogoly szolgálóleány magatartása hatalmas bizonyság a gyermeknevelés fontossága és hatásossága mellett. Nincs magasabb rendű megbízatás annál, mint amely az apákra és anyákra bízatott, hogy szeretettel gondozzák és neveljék gyermekeiket.
Nem tudjuk, hogy gyermekeink milyen szolgálatra kapnak elhívást. Lehet, hogy otthonuk közelében élik le az életüket, valamilyen hétköznapi hivatásuk lesz, vagy mint az evangélium hirdetői pogány országokba utaznak, azonban mindnyájan elhívást kapnak arra, hogy Isten misszionáriusai, a kegyelem követei legyenek a világ érdekében.
Amikor a héber leánykát tanították a szülei, nem tudták, milyen sors vár rá. Azonban hűségesen teljesítették feladatukat, és gyermekük a szíriai fővezér házában bizonyságot tett Istenről, akit kicsiny gyermekként megtanult tisztelni. (Próféták és királyok, 244. o.)
