„Társuk vagyok mindazoknak, akik félnek Téged és határozataidat megtartják.” (119. zsoltár 63)
Krisztus követőinek társasága és a világi összejövetelek között szembetűnő az ellentét. Hiszen az utóbbiakat pusztán az élvezetek és szórakozások céljából tartják, s ezeken Krisztus nevének említése helyett balga nevetés és lealacsonyító viccelődés hallatszik. Az ő vágyuk az, hogy jól mulassanak, ám szórakozásaik balgasággal kezdődnek, és hiábavalósággal végződnek. A mi találkozóinkat úgy vezessük és úgy viselkedjünk azokon, hogy amikor visszatérünk otthonainkba, lelkiismeretünk tiszta legyen, mert nem sértettük meg Istent, sem embertársainkat, és senkire nem voltunk rossz hatással. (Review and Herald, 1886. május 25.)
Hisszük, hogy kiváltságunk életünk minden napján dicsőíteni Istent, s nem a szórakozásokért és önmagunkért élünk. Mások javáért, a körülöttünk lévők áldására szeretnénk élni.
Akik igazán szeretik Istent, nem keresik az olyan társaságot, ahol nem becsülik Jézust. Isten gyermekei azt tapasztalják, hogy a keresztény társaság és beszélgetés táplálék a lelküknek, s az Istent szeretők körében a menny tiszta levegőjét lélegezhetik be. A keresztények szeretik egymást. A Krisztus követői közötti megbeszélések, egymás nagyrabecsülése, bátorítása, támogatása, a tanítások, figyelmeztetések segítik a lelki fejlődésünket, mert a keresztényi közösség fenntartása megegyezik Isten tervével. A keresztények figyelmet tanúsítanak mindazok iránt, akik ugyanazt a drága hitet vallják, és azokhoz érzik közel magukat, akik szeretik Istent. Olyan közösséget alakítanak ki, amilyet a világ nem ismer. (Review and Herald, 1894. november 27.)
