„Szeretteim, ne rémüljetek meg attól a tűztől, amely próbáltatás végett támadt köztetek, mintha valami rémületes dolog történnék veletek, sőt, amennyiben részetek van Krisztus szenvedéseiben, örüljetek, hogy az ő dicsőségének megjelenésekor is vigadozva örvendezhessetek.” (Péter apostol I. levele 4,12–13)
Egy férfi nagy bánata miatt leverten sétált a kertben, ahol meglátott egy gránátalmafát, amelyet majdnem a törzséig lenyestek. Csodálkozva kérdezte a kertésztől, hogy miért van a fa ilyen állapotban. A válaszból megértette saját vérző sebeinek célját is, mert a kertész így szólt: „Uram, ez a fa olyan erősen kihajtott, hogy nem hozott mást, csak levelet. Így kellett megnyesni, és amikor majdnem teljesen lenyestem, akkor kezdett el gyümölcsöt teremni!”
Szomorúságaink nem történnek ok nélkül. Istennek minden szenvedéssel célja van, és javunkra szolgál. Minden ütés, amely megsemmisíti egy bálványunkat, gondviselésének minden beavatkozása, amely meggyengíti a földiekhez való ragaszkodásunkat, és jobban megerősíti Isten iránti szeretetünket, áldásunkra szolgál. A nyesés fájhat egy ideig, de azután „meghozza az igazság békességes gyümölcsét”. Fogadjuk hálával mindazt, ami felébreszti lelkiismeretünket, felemeli gondolatainkat és nemesebbé teszi jellemünket. A gyümölcstelen ágakat levágják, és a tűzre vetik. Legyünk hálásak Istennek, hogy a fájdalmas nyesés által megőrizhetjük kapcsolatunkat az élő Szőlőtőkével, mert ha együtt szenvedünk Krisztussal, vele együtt fogunk uralkodni is. Éppen az a próba, amely a legerősebben igénybe veszi hitünket – amikor úgy érezzük, hogy Isten elhagyott bennünket –, vezet közelebb Őhozzá, hogy letegyük minden terhünket Krisztus lábához, és elnyerjük azt a békességet, amelyet cserébe ad nekünk. Isten szereti a leggyengébb teremtményét is, és törődik vele, ezért semmivel sem gyalázhatjuk meg jobban Teremtőnket, mint azzal, ha kételkedünk szeretetében. Ápoljuk az élő hitet, amely bízik Őbenne a sötétség és próbák óráiban is! (Review and Herald, 1894. április 10.)
