„A mi Istenünk, akit mi szolgálunk, ki tud minket szabadítani az égő, tüzes kemencéből és a te kezedből is, óh király, kiszabadít minket, de ha nem tenné is, legyen tudtodra, óh király, hogy mi a te isteneidnek nem szolgálunk, és az arany állóképet, amelyet felállítottál, nem imádjuk.” (Dániel könyve 3,17–18)
Súlyos próba várt ezekre a fiatalokra, amikor Nabukodonozor király kiadott egy rendeletet, amelyben felszólította a birodalom tisztviselőit, hogy gyűljenek össze a nagy szobor felavatására, s a hangszerek megszólalásakor hajoljanak meg és imádják a bálványt. Aki ezt elmulasztja, azt azonnal be kell vetni az égő, tüzes kemencébe. Ennek a szobornak az imádatát Babilon bölcsei találták ki, hogy rábírják a héber ifjakat: csatlakozzanak a bálványok tiszteletéhez. A káldeusok azt akarták, hogy a nagyszabású ünnepség feledtesse el a héber fiatalokkal Istent, és fogadják el a babiloni bálványok imádatát.
A kijelölt napon, amikor megszólalt a zene, a hatalmas tömeg leborulva imádta az aranyszobrot. A hűséges ifjak azonban nem akartak leborulni egy bálvány előtt.
Ekkor a király megparancsolta, hogy a kemencét hétszer erősebben fűtsék be, és amikor ezt megtették, a három héber ifjút beledobták. A lángok olyan vadul lobogtak, hogy azok a férfiak, akik az ifjakat a tűzbe vetették, halálra égtek.
A király arca hirtelen elsápadt a félelemtől. Hangja izgalomtól remegett, amikor megszólalt: „Ímé, négy férfiút látok szabadon járni a tűz közepében, és semmi sérelem nincs rajtuk, és a negyediknek ábrázata olyan, mint valami istenek fiáé.” (Dániel könyve 3,25)
A hithősöket minden korszakban Isten iránti hűség jellemezte – a világ felfigyelt rájuk, s világosságuk felragyogott a sötétségben. Dániel és társai a Krisztus-követő hősiesség példái. Babilon királyi udvarában szerzett tapasztalatukból megtanulhatjuk, mit akar tenni Isten azokért, akik szívük legőszintébb szándékával szolgálják Őt. (Youth’s Instructor, 1907. október 29.)
