„Megkövezték azért Istvánt, aki imádkozott, és ezt mondta: Uram, Jézus, vedd magadhoz az én lelkemet! Térdre esvén pedig, nagy fennszóval kiáltott: Uram, ne tulajdonítsd nekik e bűnt! És ezt mondván, elaluvék.” (Apostolok cselekedetei 7,59–60)
István kedves volt Isten előtt, mert azon munkálkodott, hogy lelkeket nyerjen meg Krisztusnak. Diadalmas bizonyságot tett a megfeszített és feltámadott Megváltóról – s ezért elveszítette az életét. Azt a gyűlöletet, amelyet az igazság ellenségei Isten Fia iránt tanúsítottak, Jézus követőivel szemben is kinyilvánították. Nem tudták elviselni, hogy arról halljanak, akit ők feszítettek meg. Elteltek haraggal, hallva István bátor bizonyságtevését Jézus Krisztusról.
A hatóság emberei az István arcán fénylő világosság által bizonyítékot kaptak Istentől, hogy az Ő üzenetét szólta. Bárcsak figyeltek volna rá! De nem akarták meghallani, ezért semmibe vették a bizonyítékot is. (11. kézirat, 1900)
Amikor Istvánnak súlyos következményekkel kellett szembenéznie Krisztusért, nem ingadozott. Sorsát leolvasta üldözői kegyetlen arcáról, mégsem vonakodott elmondani nekik az utolsó üzenetet, amelyet eléjük kellett tárnia. Az égre feltekintve így szólt: „Látom az egeket megnyílni, és az embernek Fiát állani Isten jobbja felől.” Az egész menny figyelte ezt a jelenetet. Jézus, Atyja trónjáról felemelkedve, szolgájára tekintett, és saját dicsőségének sugarait árasztotta Istvánra. Az emberek csodálkoztak, amikor látták, hogy István arca úgy ragyog, mint egy angyal arca. Isten dicsősége fénylett rajta, és miközben Jézust szemlélte, ellenségei halálra kövezték őt. Nem gondoljuk, hogy kegyetlen halált szenvedett? Azonban István halálfélelme eltűnt, és utolsó leheletével is arra kérte Urát, hogy bocsásson meg üldözőinek.
Jézus olyan könnyűvé tette követését gyermekei számára, amennyire csak lehetséges, és azt kívánja, hogy az Ő lábnyomában járjunk, mert ha ezt tesszük, részesei leszünk Megváltónk dicsőségének. (Review and Herald, 1890. április 29.)
