„És láttam, ímé egy Bárány állt Sion hegyén, és ővele száznegyvennégy ezeren, akiknek homlokán írva volt az Ő Atyjának neve.” (Jel 14,1)
„A trón a kristálytengerre néz, amely az Istentől rásugárzó dicsőségben mintha tűzben égő üvegből lenne. A tengeren sorakoznak fel azok, akik diadalmaskodtak »a fenevadon és az ő képén, bélyegén és az ő nevének számán «. A száznegyvennégyezer a Báránnyal Sion hegyén áll, kezükben az »Istennek hárfái«, és a »hárfások szava«, »akik az ő hárfájukkal hárfáznak«, olyan, mint a sok víz zúgása és nagy mennydörgés hangja. A trón előtt »új éneket« énekelnek, amelyet a száznegyvennégyezren kívül senki más nem tanulhat meg. Ez Mózes éneke és a Bárányé – a szabadulás éneke. Ez az ének csak a száznegyvennégyezeré, mert ez tapasztalatuk éneke – olyan tapasztalaté, amilyen másnak soha nem volt. »Ezek azok, akik követik a Bárányt, valahová megy.« Krisztus a földről, az élők közül ragadta el őket, és ők »Istennek és a Báránynak zsengéi« (Jel 15,2–3; 14,1–5). »Ezek azok, akik jöttek a nagy nyomorúságból.« Olyan nyomorúságot viseltek el, amilyen nem volt, amióta nép kezdett lenni. Kiállták Jákób éjszakájának gyötrelmeit, és közbenjáró nélkül álltak meg az utolsó csapások idején. De megszabadultak, mert »megmosták az ő ruháikat, és megfehérítették ruháikat a Bárány vérében«. »Szájukban nem találtatott álnokság, mert… feddhetetlenek« Isten előtt. »Ezért vannak Isten királyi széke előtt; és szolgálnak néki éjjel és nappal az Ő templomában; és aki a királyi széken ül, kiterjeszti sátorát felettük.« Az éhség és a ragály a szemük láttára tette pusztasággá a Földet. A nap nagy hőséggel perzselte az embereket. Ők is szenvedtek, éheztek, szomjaztak. De »nem éheznek többé, sem nem szomjúhoznak többé, sem a nap nem tűz rájuk, sem semmi hőség, mert a Bárány, aki a királyi széknek közepette van, legelteti őket, és a vizeknek élő forrásaira viszi őket; és eltöröl Isten az ő szemeikről minden könnyet.« (Jel 7,14–17)” (A nagy küzdelem, 648–649. o., Korszakok nyomában, 576–577. o.)
