„Mert bizonyságot teszek felőlük, hogy Isten iránti buzgóság van bennük, de nem megismerés szerint.” (Róm 10,2)
„Az igazi cél és szándék nélküli, hangos ügybuzgalom, amelyből hiányzik a valódi megértés, vakon működik és a romlásba vezet. Nem ez a keresztény igyekezet. A keresztény odaadást isteni elvek irányítják, és sohasem jellemzi a meg-megújuló és ismét alábbhagyó hamis lelkesedés. Hanem komoly, mély és erős, teljesen igénybe veszi a lelket. Az odaadó keresztény előtt feltárulnak az erkölcsi értékek, és azoknak megfelelően él. A lélekmentés és Isten országának ügyei a lehető legfontosabbak. Létezhet-e ezeknél komolyabb cél? Olyan dolgokról van szó, amelyeket nem szabad félvállról vennünk, hiszen ugyanolyan súlyosak, mint az örökkévalóság.
Az emberek örök sorsa forog kockán. Férfi ak és nők döntenek most a sorsukról. A keresztény lelkesedése nem merül ki a beszédben, hanem bölcsen gondolkodik, lendületesen és eredményesen cselekszik. De nem azért tesz valamit, hogy feltűnést keltsen. Hanem alázat készteti minden igyekezetére, ez látszik minden tettén. A keresztény odaadás buzgó imára, alázatra és a családi kötelességek hűséges teljesítésére késztet. A családi körben is meglátszik majd a gyengédség és szeretet, a jóakarat és együttérzés, amelyek mindig is a keresztény igyekezet gyümölcsei. Milyen kevesen hajlandók áldozatot hozni, hogy eljuttassuk az emberekhez Krisztus ismeretét! Sok a beszéd, sok az állítólagos szeretet a halálba menők iránt. A beszéd azonban olcsó portéka. Komoly keresztény lelkesedésre van szükség, olyan lelkesedésre, amely tettekben jut kifejezésre. Mindenkinek tevékenykednie kell önmagáért, és amikor Jézus szeretete költözik a szívünkbe, másoknak is megvalljuk majd a hitünket. Ha valakiben Krisztus él, nem könnyebb gátat vetni annak, hogy megvallja Őt, mint a Niagara vizét megállítani, hogy ne zúduljon alá. Minden kereszténynek az örök életet kellene leginkább a szívén viselnie. A megváltás semmi máshoz nem fogható terve az, hogy Krisztus és a menynyei angyalok munkatársai legyünk! Mit is hasonlíthatnánk ehhez?! Minden megmentett ember dicsérettel adózik Istennek, s ez visszatükröződik a megszabadítottra, és arra is, akit az Úr eszközül használt fel az üdvösségéhez.” (Bizonyságtételek II., 232–233. o.)
